Boldogtalanok
Május 20-án a Miskolci Nemzeti Színház Boldogtalanok című előadása érkezeik a Szkénébe. Az előadást Szabó Máté rendezte, akinek A zsidó című előadása korábban műsoron volt színházunkban.
Egy férfi, aki képtelen megállapodni. Egy nő, aki bármit megtenne, hogy megtartsa szerelmét. És egy leány, aki még nem tudja, mi mindent kell majd feláldoznia érte. Füst Milán drámájában a karakterek szövevényes, vad történetük során lelkük legmélyére szállnak alá. Züllés, sötét szenvedélyek, elszalasztott életek, vágy a halál után, miközben egyre ég a kiolthatatlan remény: hogy valaha boldogok lehetnek.
Az alapötletet egy 1913-as újsághírben találta meg a szerző, de a figurák a sajátjai, a Boldogtalanok pedig ma már az egyik legfontosabb dráma a magyar színműirodalomban. Számos legendás előadást is megélt a huszadik század során, igazi kihívás színészeknek, rendezőknek egyaránt. Miskolcon először mutattuk be Füst Milán örök klasszikusát.
Szabó Máté koncepciójában a színészek egyszerű, végletesen kiüresített térben játszanak. Az előadás erősen színész- és szövegközpontú: az alkotók célja az volt, hogy a karakterekről minél pontosabb képet adjanak, és hogy minél mélyebbre ássanak Füst Milán drámai világába. A Boldogtalanok szól züllésről, reménytelen szerelmekről és feloldhatatlan konfliktusokról – azokról a sötét szenvedélyekről, melyek az embert belülről feszítik. A miskolci előadásban ezért a hangsúly a kíméletlenül lecsupaszított emberen – azaz a színészen – van.
„Nem a gondolat – a kifejezés a fontosabb. Az erőteljes, megdöbbentő kifejezés a becsesebb nekünk… Mi a formát érezzük mindenekelőtt fontosnak… Nagy költő – az a nagy költő, aki kifejezésképes! Aki szebben és erőteljesebben fejezi ki ugyanazt, mint mások.
Dráma: minden pillanatban akarni valamit – akik beszélnek egymással, mindig akarjanak egymástól valamit – ez a titka.” (Füst Milán: Napló, részlet)
Kosztolányi Dezső így írt a Boldogtalanokról: „Mindenképp különös munka. Boldogtalan embereket hoz elénk, kik metszően egyéni balsorsukat tárják föl, de hatásukban az egész élet céltalan voltát jelképezik, keményen összefogva. Sok boldogtalan ember egymás hegyén-hátán, de mégsem tömeg. Nyomordráma, de távol minden szocializmustól, inkább arisztokratikus-egyéni, anarchista kicsengéssel. Erkölcse mélységes, de csak annyi, amennyit hazugság nélkül leírhatunk, csak annyi, amennyi a véletlené…”
