Chaplin és Buster Keaton a játszótéren

Stoppard darabjában igen gyakori a szünet, mint szerzői utasítás – jól sejtem, hogy önnek ez volt a vonzó kihívás?

Stoppardnál és Harold Pinternél is iszonyatosan nagy jelentőséggel bír, ha azt írják oda egy szövegbe: szünet. Megfejtést kell találni rá, akkor is, ha akcióval tölti fel az ember, és akkor is, ha csak hallgat két ember és nem történik semmi. Mint a zenében, a szünet itt is a partitúra része. Ez persze kihívás volt, valóban.

Az eredeti darabhoz képest mintha több eredeti Hamlet-részlet lenne az előadásban – egyszerre akart megrendezni egy Hamletet és egy Rosencrantz-ot?

Több részlet van benne, de nem azért, mert egyszerre akartam volna mindkét darabot. Nagyon földhözragadt magyarázata van. Amikor ez a színdarab íródott, a hatvanas években, szerintem létezett egy széleskörű, átfogó általános műveltség, aminek egészen biztosan része volt a Hamlet. Angliában különösképpen. Amikor született a darab, mindenki értette, mert ismerte a Hamletet – ez volt szerintem az egyik releváció benne. Mára ez az általános műveltségi szint változott, roncsolódott  meg át is alakult – többek között az internettől meg a többi kütyütől, amit mindennapi szinten használunk. Ezért nem bíztam abban, hogy mindenki, aki megnézi az előadásunkat, olyan áthatóan ismeri a Hamletet, mint amennyire fontos ez ahhoz, hogy érthető legyen a két szereplő csetlés-botlása. Hogy ez világos legyen, ismerni kell a kontextust, amiből kiragadta őket Stoppard. Egyrészt ez az oka. Másrészt van egy színház a színházban betét, amihez kontrasztként éreztem szükségét egy Hamlet-jelenet megjelenítésének. Kockázatos megoldás, nem tagadom.

A teljes interjút erre a linkre kattintva olvashatod!