Rosencrantz és Guildenstern utoljára lesz halott
2014. szeptember 18-án bemutattunk két „bohócot” – most búcsúzunk tőlük: Rosencrantz és Guildenstern január 9-én lesz utoljára halott.
“A Vádli negyedik bemutatója folytatja, de meg is újítja azokat a jellegzetességeket, amelyekre eddigi előadásaik épültek. Most is olyan darabot választottak, amely új nézőpontot nyit ismert történetekhez, történelemhez. S miközben a múlt mítoszait s a bennük eltévedő embereket figyeljük, valójában magunkról gondolkodunk. A színház halála az unalom, mondják – az unalom ellentéte pedig az izgalom. Tom Stoppard nem fordulatos történetekkel, sokkoló hatáselemekkel izgatja fel a közönséget. Drámaírói rendkívülisége abban áll, hogy szinte egyedülálló módon képes szellemi izgalmat gerjeszteni szövegeivel a színpadon és a nézőtéren.” – Sándor L. István, Ellenfény
A Tom Stoppart Rosencrantz és Guildenstern halott című színpadi művében is alig van elmesélhető akciósor, hőseink viszonylag passzívan igyekeznek tisztába jönni és megküzdeni helyzetükkel.
A töprengés-dramaturgia talán a legjobb jelző e színdarabra, a filozófiai mélységekbe bucskázó bohózat és magas művészettel kacérkodó nyelvi akrobatika Stoppard drámájának különlegessége.
Tom Stoppard igen gazdag drámaírói munkásságának máig legsikeresebb darabja a Rosencrantz és Guildenstern halott, a Shakespeare Hamletjébe oltott abszurd komédia. Főhőseink megpróbálnak mellékszereplőként bolyongani egy igen szerteágazó és csapdákkal teli világban, a Hamlet történetében, megpróbálnak értelmet keresni a jelenlétüknek, a létüknek.
„Biztosan volt egy pont, amikor dönthettünk volna máshogy is.” – ez a mondat későn hangzik el, mellékszereplők maradnak egy eleve elrendeltnek látszó világban, a történetük „meg van írva” és bármennyit kínlódnak és töprengenek, képtelenek máshogyan dönteni és cselekedni, mint ahogy az „eleve elrendeltetett”.
Ránk hasonlítanak, egyszerű hétköznapi emberekre, akik csak tengődünk a hatalmasok által megfogalmazott és elrendelt világban, és fogalmunk sincs mikor és hol, kik és miért döntöttek helyettünk az életünkről.
Szimpatikusak, viccesek, töketlenek és tehetetlenek. Esélytelenek. Ahogy mi is a szánalmas próbálkozásunkkal, hogy értelmet adjunk a kis szürke, nyomorúságos életünknek.
Az előadásról a kritikusok is nagyon elismerően írtak, a 7óra7.hu szerkesztősége pedig beválogatta a 2014-es év legjobb 40 előadása közé:
"Zseniális színészi játék, átgondolt rendezői koncepció." /Ványa bácsi/
"Kaszás a filozófus, a szillogizmusok és bölcsességek morcos kedvelője, Nagypál a pragmatikus, könnyű és mosolygós bohóc. Ők Beckett örökösei, beszélnek, elmélkednek, filozofálnak, húzzák az időt, de tett, emlékezet vagy célszerűség nincs. Olykor felrémlik, hogy mintha hívhatták volna őket, de hogy ki és miért, nem idézhető fel. És talán menni is kéne valahova." /Tompa Andrea, Magyar Narancs/
"Egymást kiegészítő becketti páros ők: Kaszás Gergő Guildensternje karcosabb, kicsinyesebb, rátartibb, Nagypál Gábor Rosencrantz-a lágyabb, gyermekibb, defenzívebb, de a hétköznapiságban, a hősi hiányában és önállótlanságukban osztozva elméleti felcserélhetőségük mindvégig megmarad." /Ady Mária, Fidelio.hu/
"Két univerzális clown játszadozik egymással a Szkéné színpadán. Két ördögi játékos. Az egyik mindig elébe tolakszik a másiknak. A másik mindig azonnal törleszt. Hiába, a játék is, mint a szeretkezés vagy a gyilkosság, kétszemélyes műfaj. Nagypál Gábor az egyik játékos, Kaszás Gergő a másik. Mindketten profi bohócok. Értik egymás nyelvét. Értik egymás gesztusait. Egymásra vannak hangolva. Nem kell semmi körítés, semmi applikáció, csak nyersen, lazán, bele egymás képébe. Pacekba." /Kovács Dezső, Criticai Lapok/
"Jókedvű, virgonc játékot látunk a Szkénében, bravúros attrakciókat, mondhatni, cirkuszi mutatványokat, hiszen a játékosok függeszkednek, lógnak, ugranak, egyáltalán nem veszélytelen akrobatikus mutatványokat végeznek, miközben tolják a szerepet ezerrel, ahogy a vaskezű (?) rendező, Szikszai Rémusz előírta számukra." /Kovács Dezső, Criticai Lapok/
“Kaszás Gergő és Nagypál Gábor kordában tartva remekel – ez Szikszai érdeme is. Nem kell félni: sokat nevetünk.” /Csáki Judit, nol.hu/
“Szikszai Rémusz rendezéseit általában az jellemzi, hogy gondosan elkészített szövegváltozattal alapozza meg az előadásokat. Ez most is így van. Húzások és betoldások egyaránt felfedezhetők az előadás szövegében. A húzásoknak is jól láthatóan ez a célja, hogy gyorsabb, pörgősebb legyen a szöveg. Ugyanakkor megerősíti a darab humorát is (akárcsak a nagyszerű színészi játék). Így olyan előadás születik, amelyen nagyon sokat lehet nevetni, s utána nagyon mélyen elgondolkodni. A betoldások célja az, hogy a Hamlet olyan jelenete is megjelenjenek az előadásban, amelyet Stoppard nem idéz, így azok a nézők is eligazodjanak, akik nem kívülről ismerik a Hamletet (s nem értenek minden apró utalást).” /Sándor L. István, Ellenfény/
