„Nem tudsz kívülről nézni”

Magyar Narancs: Több tucat bemutatóval a hátad mögött drámát írni a saját novelládból – ez amolyan rutinfeladat?

Háy János: Rutinból csak lélektelen dolgok születhetnek. Mindenképpen szerettem volna írni a háborúról, már csak azért is, mert a nagyapám meséi nyomán majd egy évig azt hittem, hogy én is jártam a fronton. A halottember témája nagyon régóta foglalkoztatott, de nem tudtam hol megfogni, mert a novella nem kínálja fel a dialógusokba való átváltás közvetlen lehetőségét. Amikor darabot kért tőlem a Bérczes Laci és a Mucsi Zoltán, két novellát ajánlottam. Drukkoltam, hogy a másikat válasszák, de végül A halottemberre voksoltak. Hosszabb volt a fejtörés a hogyanról, mint a szöveget megírni. Végül úgy oldottam meg, hogy lett egy központi figura, aki tagolja maga körül a narrációs teret és kirajzolja a többi szereplőt. Az ő monológjába lépnek be, illetve abból lépnek ki a többiek.

MN: Ezért akartad, hogy ilyen határozottak legyenek a szerzői utasítások? Ahogy olvastam a szöveget, úgy éreztem, hogy már rendezőként is átgondoltad: színpadképeket, mozgásokat, fényeket írsz le.

HJ: Alapból nem szeretem a szerzői utasításokat, de ilyen speciális szerkezetű daraboknál, mint aNehéz és A halottember, úgy éreztem, hogy több támpontot kell adnom a rendezőnek. Nem akartam helyette értelmezni a darabot, a felvezető szöveg csak afféle kapaszkodó. Mindkét darabnak fontos része, hogy mikor és milyen közegben mozognak a szereplők, milyen nyelven beszélnek, és milyen tárgyak veszik körül őket. Szívem szerint minden felesleges eszközt és jelzést kitiltanék a színpadról, mert a sallangoktól megtisztított színpad tudja a lehető legjobban felerősíteni a színészi jelenlétet. A magyar színház egyik rákfenéje, akár kőszínházakat, akár az alternatívokat nézzük, hogy telepakolják a színpadot felesleges tárgyakkal, eszközökkel, a színészekre meg rálőcsölnek valami értelmetlen pótcselekvést, veszekedés közben mosogatnak, felmosnak, söprögetnek, mintha nem is színpadon lennének, hanem munkaterápián a diliházban.

MN: Azért találják ki egyes rendezők ezeket, mert nem bíznak eléggé a színészekben, abban, hogy puszta kézzel is megoldják?

HJ: Sokkal kockázatosabb a színészi jelenlét, ha nincs mire támaszkodni, ez tény, ugyanakkor, ha mégis sikerül, a hatás elemibb! Ebben a szilikonvilágban, amiben élünk, egyre fontosabbnak tartom a színész testi jelenlétét, tényleges valóságát, és egyre erősödik bennem az igény, hogy a színpadon csak olyan tárgy legyen, ami elementárisan szükséges a belső tartalom megjelenítéséhez. Ami csak az illúziókeltést szolgálja, az nem kell. Minek illúziót fenntartani az illúzión belül? Miért tekintjük olyan idiótának a közönséget, hogy csak akkor érti meg az ágy fogalmát, ha odateszünk a színpadra egy ágyat, ha minden helyszínt lejelzünk? Ennél sokkal rugalmasabb az ember, bármilyen teremtett térbe be tud lépni, és át tudja élni az ott történteket, mert azzal indul a történet, hogy elfogadjuk a teremtett világ játékszabályait. Minden befogadásnak ez az alapja.

A teljes interjú a Magyar Narancs oldalán olvasható...