A függetlenség ma Magyarországon illúzió

Revizor: A Holdkőnek az átlagosnál kalandosabb a születéstörténete: Amerikába emigrált ’56-os forradalmárokkal készítettetek interjúkat, amiből te egy posztdramatikus előadást írtál.

Závada Péter: Tavaly, a forradalom 60. emlékévében a k2 Színház pályázott ugyan támogatásra, de nem nyert, úgyhogy a szervezők végül magánforrásokból gyűjtötték össze a pénzt a New York-i utazásra. Én személy szerint örültem, hogy nem vettünk igénybe állami támogatást ehhez a projekthez – de nem azért, mert általában azt gondolnám, hogy ne lehetne állami pénzekre pályázni, hiszen manapság Magyarországon jóformán alig létezik magánmecenatúra –, hanem azért, mert ebben az emlékezetpolitikai kérdésben problematikus olyan állami intézményekhez pályázni, amelyek adott esetben nem gondolkodnak kellően reflektáltan ’56-ról. Mi a Holdkő című előadásunkkal épp arra szeretnénk rávilágítani, hogy igenis lehet és kell releváns kérdéseket megfogalmazni a forradalomról, hiszen sokkal összetettebb ez a téma annál, semhogy egyszerűsíthetnénk az egészet egy forradalmi vagy ellenforradalmi narratívára. Fontos konklúzió volt számunkra, hogy nem létezik egyfajta ’56, csak személyes verziókról beszélhetünk. Közel két hetet töltöttünk Amerikában, és ez alatt nagyjából tizenkét emberrel interjúzott a k2 társulata. A színészek a találkozók során személyes benyomásokat szerezhettek az interjúalanyokról, kérdezhettek tőlük és el tudták lesni a jellemző gesztusaikat. A legépelt visszaemlékezéseket végül egy polifonikus monológokból álló szöveggé dolgoztam össze, tehát ilyen értelemben a Holdkő nem hagyományos, párbeszédes dráma. Az egyik interjúalanyunk egy geológus professzor volt, aki földtani kutatásokban vett részt az Egyesült Államokban, és az 1969-es amerikai Holdra szállást követően közreműködött a holdkőzetek vizsgálatában is, rám pedig inspirálóan hatott a gondolat, hogy a holdkőzetek elválasztása az anyaégitesttől működhet akár az otthontól való elszakadás metaforájaként is.

R: Hogyan dolgozták fel a kivándorolt magyarok, hogy hazátlanok lettek?

ZP: Mindenki másképp. Vannak, akik a mai napig nem tudtak problémamentesen beilleszkedni, míg másoknak sikerült integrálódnia. Az viszont mindnyájuk számára közös élmény, hogy rendkívül nehezen élték meg az otthontól való elszakadást, és azt, hogy olykor évtizedeken át nem kommunikálhatnak a szeretteikkel, mert azzal bajba sodorták volna őket. A magány, a nyelvi és kulturális akadályok, valamint az ennek következtében érzett kiszolgáltatottság tehát mérvadó tapasztalatuk, ugyanakkor az életpályáik egészen eltérően alakultak. Az említett geológusprofesszornak például feldolgoztuk egy másik, rendkívül romantikus történetét is, melyben azt meséli el, ahogy a Vatikánban dolgozó magyar papság segítségével sikerült Kanadába szöktetni a Magyarországon élő jegyesét Rómából. De említhetném egy másik interjúalanyunkat is, aki a szabadságharc ikonja lett Amerikában, miután a New York-i ENSZ homlokzatáról bicskával vágta le a vörös csillagos zászlót, és az erről készült fotósorozat bejárta a nemzetközi sajtót. Az is rendkívül széles skálán mozog, hogy ki hogyan éli meg a magyarságát az emigrációban. Találkoztunk magukat erősen jobboldali érzelműnek definiáló magyarokkal, de olyannal is, aki azt állította, hogy a 20. századi történelem viharai közepette se szélsőjobboldali, sem pedig kommunista nem lett: ő azzal együtt, hogy zsidó származású, mindig is a magyarságát tartotta a legfontosabbnak. Ez a fajta szélsőségektől mentes, erős nemzettudat szerintem a mi generációnk számára már jóval kevésbé ismert.

A teljes interjú a revizoronline.hu-n olvasható >>