Tempó feletti létezés
Ha összes másodpercünket porzsákjába szívja a munka és szorongás porszívója, a mindennapok padlóján fekve a tiszta üresség unalmára könnyen leszünk allergiásak. A szerelem viszont makacs szennyeződés: se légáram, se folttisztító nem bánik el vele. Vágyjuk is minden pillanatban azt az egy porszemet, melyben a világmindenség van nyilván benne, és nyilván egy tekintet is elég hozzá, néhány foton összeütközése az észlelés aktusa során – máris örökké boldogok lehetünk.
Nyolcadik hete próbáljuk Büchner Leonce és Léna című drámáját, lassan a véghajrához közeledünk. A Jurányiba megérkezett a díszlet egyik fele, hála Berecz Csabinak, aki két szkénés szállítás között áthozta. Cziegler Balázs és a festők hatalmas erőkkel dolgoznak a másik felén. Kiss Julcsi is hozott egy csomó jelzés jelmezt, az igaziakat most szabják lóhalálában. A színészek esténként játszanak, reggel délután a szinkronban vannak vagy épp egész nap forgatnak, senkinek nincs semmi ideje.
Leonce meg azt mondja, hogy iszonyú semmittevés grasszál mindenütt, és hogy aki csinál valamit, az egyrészt valójában rafinált naplopó, másrészt bűnös. No persze egy színdarab szereplőjére hivatkozva nem lehet átalakítani a teljes színházi struktúrát, hogy élhetőbb legyen, főleg, hogy az élet minden területén ez van: kifizetetlen túlórák, utolsó pillanatos pluszfeladatok, heti ötven, hatvan, nyolcvan óra munka. Így aztán nincs idő a gólörömre, ahogy Bödőcs Tibor mondja, és nincs idő a szerelemre, ahogy Kollár-Klemencz László énekli.
Parti Nóri fogalmazta meg Wagner-Puskás Péterrel egy énekpróbán, hogy van ez a tempó feletti létezés, abban telnek a mindennapok. Rosetta dalát gyakorolják épp, ebbe sűríti minden fájdalmát Leonce barátnője, ágyasa, babája a szakítás után. Egy működő kapcsolat végét látjuk. Egyszer csak, ki tudja miért, nem működnek a mondatok, a tempók. Egy másik napon próbáljuk a Lénával találkozós jelenetet. Ott meg valamiért működnek a mondatok, a tempók. Simkó Kati és Kovács Krisztián érzékenyen, kis tekintetekkel keresik, hogyan is lehetne ezt megmutatni. Hogy néz ki az ember a néhány összeütköző foton után.
Az elmúlt hét hétben minden jelenetet többször átnéztünk, különböző variációkat hoztak rá a színészek. Most kezdődik a rögzítés, a kikristályosítás. Pepe, mint Tanácsadó a nézőkkel való kapcsolattartás, játékos bevonás újabb színeit keresi monológjában. Hogyan lehet szigorúnak, sötét tónusokkal dolgozónak lenni. Kapával való közös jeleneteikben az úr-szolga viszony jelenidejűségét próbálják. Katona Laci Valerioja a közönségesség, a zsigeriség filozófiává gyúrásával birkózik. És Kovács Krisztiánnal is birkózik egyik pezsgő szópárbajuk után, de a mesteri akciójelenetről most nem árulhatunk el többet. Rába Roland lazán, jókedvűen, a helyzetek valódiságára fókuszálva viszi a csapatot a bemutató felé.
