Lavina
2018. március 25-én 17 és 20 órától is látható színházunkban a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Lavina című előadása Kedves Emőke rendezésében. Az előadást Temesvárott látta Beretvás Gábor, aki így számolt be az előadásról a Tiszatájban:
PIANISSIMO
A LAVINA ÁRNYÉKÁBAN
A nézőteret egy áttetsző, ám vastag hang- és hőszigetelő fólia választja le a játéktérről. Mire a közönség lassan a helye felé araszolva nézegeti a székek számozását, át-átles a fólián túlra, ahol már elhelyezkedtek a színészek. A háttérben sejtelmes zene szól. Kezünkben a már előre kiosztott fülhallgatót babráljuk. Ám a darab nem igényel fordítást, figyelmeztet erre előre a színház beengedő embere, akinek névjegyén a következő lényegre törő felirat olvasható: jegytépő.
Ahogy a helyem felé oldalazok, magam is gyorsan végigpásztázom a színpadot, és arra tippelek, hogy egy láger- vagy gulág-darab sivár kezdőképei fogadnak. Álmatlanra és elgyötörtre maszkírozott színészek fekszenek a díszletben párosával, szűken összezsúfolódva, szinte teljesen kitöltve az egész játékteret. Egy idős pár balra egy ágyban, egy középkorú páros jobbra egy padból és székekből összetákolt priccsen fekszik összebújva, és a színpad hátsó részén, egy lépcső tetején levő barlangszerű mélyedésben a legfiatalabbak kuporognak a takarójuk alatt. A díszlet érdekes módon Jeles András Álombrigád című filmjét és annak is emlékezetes Rátonyi-epizódjának jégvermét idézi, amelyben a narrátor szövege akár a színdarab mottója is lehetne: „e léken bezúduló hideg szél remélhetőleg fegyelemre szoktat”.
A környezet miatt az ember nem is gondolná, hogy az egyik legolvasottabb kortárs török szerző, Tuncer Cücenoğlu darabjának színpadra fogalmazását látja. Sokkal inkább gondolnánk Bergmanra, vagy legalábbis valamelyik északi szerző tollából származó karcolatra. Kedves Emőke rendező érdeklődése azonban nem véletlenül fordulhatott a félig a nyugat felé hajló, félig a bigott múltban ragadt ország egyik legkiválóbbjának világlátása felé.
A történet cselekménye a klasszikus családi mindennapokat igyekszik megmutatni egy olyan világban, ahol az év egy jelentős részében a falu lakóit elzárja a külvilágtól a hó. A dermesztő tél idején, ahogy a dialógusok utalnak rá, a falu népének egy része távoli földeken dolgozik, hogy a közösség otthon maradt tagjainak elegendő segítséget tudjon nyújtani az ínséges időszakra. Ez az ottani életmód körforgása. A darab középkorú, illetve idős házaspárja már bejárták ezt az utat, elmentek, majd visszatértek a hó és jég fogságába, hiszen ez a berögzült szokásrend, ez a törvény, ez az élet. Persze minél több ideje tart ez a kényszersors, annál nehezebben viselhető. A három generáció ennek az állapotsornak három stációját igyekszik megjeleníteni. Leginkább a legidősebbek viszonyán mérhető le az elfojtottság ridegségébe való belebetegedés, majd a középgeneráció lassú elhidegülésén érhető tetten, és végül a legifjabbak még forrongó eszképizmusában kulminál az elégedetlenség.
Erre rakódik rá a generációk közti súrlódások elkerülhetetlensége, és a személyes múltakban megbúvó feldolgozatlan titoktörténetek időnkénti felszínre törése. Jelentse ez az abortált kis életek felvillantását, vagy egy pontról pontra felemlegetett régi történetet a lázadó báty sorsáról. Ám a rendszer drákói törvényei miatt a gépezetbe nem kerülhet helyrehozhatatlan hiba. A rendszeresség a rendszer ismérve. Ennek érdekében minden nap megismétlődő mozdulatsorok, egy puska állandó megolajozása vagy a folytatólagos fonalgombolyítás jelzi, hogy a napok történetszövésének szálai szinte teljesen megegyezőek. Az élet ezek folytán bejáratottan működik tovább és tovább.
Ennek a körkörös folyamatnak a hajtómotorja a címben is szereplő lavina, illetve a zaj hatására könnyen elinduló lavinától való félelem. Ezért a színészi játék egyik legfőbb követelménye a suttogó intonáció. Ez nem kis feladat a szerep-megformálásokat illetően, hiszen a bezártság fojtogató atmoszférájában az ordító őrület határait feszegeti minden, ami emberi. Az átlátható plexivel leválasztott tér egy antropológus pozíciójába helyezi a nézőt – ehhez hasonló érzésünk lehetett a félbevágott iglut szemléltető Nanook, az eszkimó című film esetében. A fűtött nézőtérről leválasztódik a színpadi dermesztő hideg, és leválasztódik a halkított beszédmód is. Ezért van a nézők filmes vágószobára utaló helyzete, és ezért vannak a fülhallgatók is.
A dramaturgiai fordulópontot ennek az időtlenségnek a megtörése hozza el. Hiszen a suttogások folyamatát csak egy sikoltás törheti meg. Legyen az egy vajúdó anya sikolya és egyszerre az újszülött első felsírása. Legyen a csendben az a kiáltás, ahogy a semmit valamivé szippantja a teremtődés vákuuma.
Akaratlagosan nem írtam Istent, mert minden, ami a színpadon történik, emberi, emberi oly módon, hogy az épp az embertelenségben érhető tetten. A bezártság okozta őrjítő időtlenség érzését az ember végességének tudata, a biológiai óra ketyegése tompíthatja. De mi történik, ha az az óra egy véletlen kapcsán elállítódik? Mit lehet tenni, ha egy megszületendő gyermek nem kilenc hónapra jön? Mit lehet tenni, ha időzített bombaként ketyeg, és a robbanás egy mindent elsöprő láncreakcióval fenyegeti a közösséget? Mi lesz, hogyha a lavina maga alá temet mindent?
A darabban itt jelenik meg a bűn problematikája. A még meg nem született ártatlanság foganhatott-e bűnben? Ha bűnben fogant, ártatlan-e? Ha nem ártatlan, akkor bűn nélkül elpusztítható-e? Ezen a narratív ponton lép be ténylegesen a hatalom a családi otthon szűk közösségébe. Megjelenik a bába, aki megállapítja a veszély tényleges voltát. Megjelenik a törvény ideológiai védelmezője – a közösség vezetője –, és vele együtt a karhatalom is.
A szinte górcső alatt vizsgált egyébként is szűk tér ekkor végleg megtelik. Visszaidéződnek az előadás szekvenciáit végig a játék során el-elválasztó térhatású videoprojekciók, melyek a tér mélységére és a történet többdimenziós elemelkedettségére is utalnak egyszerre. Visszaidéződnek továbbá a hibernált világra utaló lassított mozgáskoordinációk, melyek a kimerevített jeleneteket hangsúlyozzák, továbbá az élő organizmusok testhőmérséklet alatti lassulását is hivatottak voltak jelezni. Talán azért, hogy a néző-antropológus még következetesebben tanulmányozhassa alanyainak sajátos körülmények közti viselkedését, így reflektálva egyben önmagára is.
Tovább elemezve a művészet szűrőjén átvilágított szociológiai látleletet: a törvény betartására hivatottak a tradíciók betartásának ürügyén próbálják meg elhurcolni a vajúdó fiatalasszonyt, hogy a régi rituálékat követve élve eltemessék. Ezáltal is felmentve magukat a csecsemőgyilkosság bűne, azaz az erkölcsi dilemma terhe alól. Ám a fiatal férj megszakítja a megszokás fonalát, és az ártatlanság védelmében puskát ragad. Érdekes módon Kedves Emőke átirata nem követi a megszokott sallangot, sem a török eredetit. Ez a puska nem sül el. De dramaturgiai funkciójának eleget tesz. Sarokba szorítják vele a lavinától rettegő végrehajtókat. Ezzel megteremtődik a helyzet arra, hogy létrejöjjön az új, vége legyen a rettegés alapú vak tradicionalizmusnak.
A középkorú férfit alakító Kiss Attila játéka tartja a darab által megkívánt állandó hőfokot, beletörődöttsége remek viszonyítási alapot nyújt partnereinek: egykedvűségénél több negatív vagy pozitív érzelmet kell belevinniük játékukba. A fiatalok párosát hozó Simó Emese és Csata Zsolt kettőse számos esetben bibliai tisztaságot áraszt a színpadi tértől elemelkedett ablakfényi homályban, a közös jelenetek étoszát erősítendő. Bandi András Zsolt karakterábrázolása az öregember mozgását tekintve néha abszurdba hajlik, és olykor a L’art pour l’art társulat sokakban felidéződő figurájára emlékeztet. Előadásmódja mintha egy árnyalattal több dévajságot tartalmazna, mint amit a szerep megkívánna, de akkor, amikor az ágyban fekvő beteg ember hagymázas fecsegésére helyeződik a nyomaték, igyekszik játékával helyrebillenteni az egyensúlyt. Éder Enikő éles nyelvű anyókája, mind a férjével való csatározások közepette, mind bölcs és sokat megélt öregasszonnyá fordulva sokatmondó a történeti szál végigvezetése szempontjából. A női szerepek közül az övénél csak Borbély B. Emília kapott hálásabb feladatot, akinek a cselekmény összes résztvevőjéhez van komolyabb kötődése, amit játékának cizelláltságával igyekszik is meghálálni. Molnár Bencén mint a törvény képviselőjén és hatalomgyakorlón látszik az erő, de lehetne egy árnyalattal erősebb benne a végrehajtó akarat. A Csata Zsolttal való, etikaiból ideológiaivá váló torzsalkodása érzékelteti ugyan a figura igazság iránti igényét, de az asztal tetejére szorult jelenet talán más (rendezői) megoldást igényelne, mint ami egy szemétdombi kakasviadalt juttatna a publikum eszébe. Elképzelhető, hogy a porkolábokat alakító két szereplő kölcsönözhetne törvényerejű hatalmának nagyobb potenciált. Az őket alakító Molnos András Csaba és Mátrai Lukács Sándor ugyanis kissé a háttérbe száműzötten téblábol. A szintén a hatalom szolgálatában álló bába (Tarr Mónika) valamivel nagyobb hangsúlyt kap: szükséges és hűséges oszlopa ő a kiépült rendszernek.
Ahogy a többszörös vastapssal jutalmazó nézősereggel együtt megkezdeném a teremből való kiaraszolást, még vetek egy utolsó pillantást az elválasztó plexifalra, illetve a fények megváltozása miatt homályosan kivehető tükörképeinkre. Szól-e rólunk is ez az előadás? Elsőre nem tűnne ismerősnek a Lavina rideg és csendes valósága, de míg az előtérben a sálam a nyakam köré tekerem, egyre erősebben beszűrődik a kinti tömeg skandálása és a felharsanó pár kürtszó.
Ebben az időszakban Románia több nagyvárosában, többek között Temesváron is hangosan tüntető tömegek lepték el az utcákat. Olyan méretű tömegek, amik legutóbb a totalitarista Ceaușescu-rezsim megdöntésre verbuválódtak. A népnek ismét elege lett a hallgatásból, a közügyekből való kirekesztésből, az uszításból, a lehetséges veszéllyel, háttérhatalommal való riogatásból. Elege lett a suttogásból, kieresztette a hangját.
