Állati nagy szám!
„Pofátlan poénok sorjáznak, a közönség vinnyogva röhög; merő fikció, amelyből árad a rögvalóság bűze.” – Csáki Judit
Az idén 10 éves Nézőművészeti Kft-t (tagjai: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Katona László, Kovács Krisztián és Gyulay Eszter) nagy valószínűséggel senkinek sem kell bemutatni, hiszen jelenleg tizenhét előadása fut olyan népszerű műhelyekben, mint a Centrál Színház, a Thália Színház, a Karinthy Színház vagy a B32, a fő bázisuk pedig a Szkéné Színház. Emellett produkcióikkal rendszeresen fellépnek az ország különböző művészeti fesztiváljain és vidéki színháziaiban is, osztálytermi előadásaikkal pedig számos iskolának voltak már vendégei.
Több mint nyolc évvel ezelőtt, 2010. szeptember 10-én a Sirályban mutatták be a Kft. az első, színészi improvizációkból szőtt előadását, A fajok eredetét. A 2009-ben alapított független színházi műhely jól összeszokott párosa Mucsi Zoltán és Scherer Péter a Pintér Béla és Társulatából ismert Thuróczy Szabolccsal, Tasnádi István íróval, illetve Dömötör Tamás rendezővel egészült ki, hogy közös lendülettel olyan alapvető kérdésekig nyúljanak vissza, mint a tyúk és a tojás örök problematikája. Arra, hogy melyik is volt előbb, január 9-én immáron százötvenedjére kereshetjük a választ a Szkéné Színházban.
Charles Darwin evolúciós elméletét persze csupán dobbantónak használja az előadás, az igazi fókusz a mindenkori – és ezzel együtt egyre égetőbb – társadalmi problémákra helyeződik. A súlyos felvetések ellenére, vagy éppen ennek okán, az alkotócsapat a humorban sem ismer tréfát: „Zoltán filmes. Legutóbbi munkáját százezer szempár nézte végig – ritka siker egy önnön művészetében a legenyhébb kompromisszumra sem képes alkotótól. Igaz, filmje egy csirkefarmon okoz velőtrázó és tojást eredményező sikert. Következő könyve, amely a fajok eredetén keresztül az emberiség pusztulásának vízióját vetítené a vállalkozó kedvű nézők elé, máris a producer előtt hever, aki milliós csirkenézettségben gondolkodik, meg abban, hogy lehet Zoltán alkotását még (csirke)nézőközpontúbbá tenni.” – írja Ugrai István.
A tudományos idézetek vegyülnek a jelenkor valóságával, a felegyenesedés egyet jelent a hajléktalan matracokból való kikecmergésével, a jövőt felforgató események mindennapi gesztusokhoz kapcsolódnak, miközben már nem azon kezdünk gondolkodni, hogy az evolúció során hogyan is emelkedhetett fel az ember, hanem hogy miként is mehetett össze ilyen észrevétlenül. Ott rejlik persze mindebben a kultúránk, legalábbis ahhoz való teremtő viszonyunk abszurditása is, a színészi játékok szintén ezt a dimenziót húzzák alá:
„Mucsi Zoltán remekül hozza az önérzetes művészt, Scherer Péter az önjelölt, ámde láthatóan kisszerű producer-zsenit, akinek a bukása, önáltatásának lelepleződése tragikussá is tud válni, Thuróczy Szabolcs pedig dokumentarista igényességgel rajzolja meg az egykor szépreményű félvilági vállalkozóból csirkegondozóvá lett figurát, akinek csirkék iránti szeretete kifejezetten megérinti a nézőt ebben a bárgyú embervilágban.” – fogalmazta meg Halász Glória.
Nem véletlen hát, hogy A fajok eredete az elmúlt száznegyvenkilenc előadás során meghódította szinte a teljes magyar közönséget, többek között Temesvárra, Dunaszerdahelyre, Orfűre, Zánkára, Nagyhasányra, Szombathelyreés Székelyudvarhelyre is meghívást kaptak az alkotók, 2011-ben pedig a Vidor Fesztiválon elnyerték a legjobb kamaraszínházi előadásnak járó díjat.
Az előadás a Sirály-beli bemutató után hamarosan állandó otthonra talált a Szkénében, a Nézőművészeti Kft-t pedig azóta is számos népszerű koprodukciós előadás köti a színházhoz, mint például az EztRád, a Kutyaharapás, a Don Quijote vagy a legújabb Háy-adaptáció, A lány, aki hozott lélekből dolgozott. A tematikailag és műfajilag sokszínű, látszólag nagyon is különböző produkciókat nem csak az alkotógárda köti össze, hanem az a színházfelfogás is, amelyet Mucsi Zoltán fogalmazott meg a Vasárnapi Híreknek:
„Engem a színházban az érdekel, amikor csetlik-botlik, ügyetlen, szerencsétlen az illető, és ebből a helyzetből néha szerencsésen vagy ügyeskedve jön ki, mindezt humorral ötvözve. Hozzánk tartozik a gyávaság, a bátorság, a félelem, a csetebotaság is. Érdekel, hogy mennyire ostobák tudunk lenni, mondjuk, egy szakításban. Attól izgalmas egy előadás, hogy kérdéseket vet fel, például, hogy milyenné lesz a vergődő ember.” Interjú az egyik legmagyarabb kisemberrel
A fajok eredete éppen ennek a színházfilozófiának az iskolapéldája: a vergődő, feltörekvő embert mutatja meg a maga kisszerűségében, a társulattól megszokott sajátos humorral. Nevethetnük hát egy jót abszurd környezetünkön – és persze saját magunkon is –, arról pedig, hogy mindez milyen felszabadító tud lenni, a nézők is tanúskodnak:
