„Imádom a kisrealista instrukciókat”

Március 14., Jurányi, Szkéné próbaterem, 9:50, rettenetes izgalom. Tíz perccel korábban érkezem, zavarban is vagyok tőle, még nem tudom, hogy a megbeszélt időpontok a munkafolyamat elején csak afféle irányadó jelzések, amiket meglehetős szabadsággal illik kezelni. Ez az első olvasópróbám, nem ismerek senkit, és bár igyekszem határozottan belépni a terembe, a gyűrögetéstől ráncos jegyzetfüzetem azért sok mindent elárul. Persze ez a különös idegenségérzet hamar elmúlik, mindenki úgy tekint rám, mintha természetes része lennék a nagy egésznek, amikor pedig kiderül, hogy legalább két gyakornok van még ebben a produkcióban, már nyugodtan dőlök hátra – mégsem lehetek rossz helyen.

Mi tagadás, nehezen indulunk el a szöveg felé, valószínűleg túl csábító a Jurányi kávézója, de lassacskán megérkezik mindenki, a tiszteletkörök alatt pedig Kudron Anna, a Forte produkciós vezetője és Horkay Barnabás egy banáncsendéleten dolgozik igen nagy gonddal. (Ez a maga nemében jelentős művészi munka sajnos nem élte túl a próbát.)

Nem teljes még a csapat, Keresztes Tamás, aki ezúttal zeneszerzőként dolgozik a társulattal, Torinóban castingol, Fehér Laci az ágyat nyomja, Widder Kristófnak pedig főpróbahete van,  de a megcsappant jelenlét nem okoz semmiféle fennakadást. Ahogyan az sem, hogy ezúttal sem Krisztik Csaba, sem Kádas József nem tud részt venni a  munkában, a már említett vendégművészek mellett ugyanis Szilágyi Ágota, a Maladype Színház tagja is csatlakozik a társasághoz. Izgalmas, hogy ezúttal a belső viszonyok is újrarendeződtek kissé, hiszen Blaskó Borbála most nem színészként, hanem koreográfus-asszisztensként veszi ki részét a feladatokból.

A Szkéné-Forte új koprodukciója a Nobel-díjas Elias Canetti Káprázat című regényén alapul, amelyet Lőrincy Attila írt színpadra. Szintén ő jegyzi a történetbe sűrűn szőtt dalszövegeket is, amelyek egyfajta operai hangvételt követelnek meg az előadásról, de erről majd később. Díszlettervező ezúttal nincs, ez azonban kevés ahhoz, hogy zavarba jöjjön a társulat, annyi pedig már bizonyos is, hogy mivel a történet jó része Peter Kien könyvtárában játszódik, a könyvek itt ki vannak tiltva a színpadról, ezen pedig valószínűleg a nézők sem fognak meglepődni.

A Káprázat egyébként már első olvasásra is szépen kapcsolódik a tavaly májusi bemutatóhoz, Az öngyilkoshoz, hiszen mindkét szöveg  is elsősorban az értelmiség életképtelenségét, és az ebből következő egyetemes halál abszurd vízióját tematizálja. A komor felvetések ellenére a szöveg már-már harsányan humoros hangvétele valójában kevéssé meglepő, ha a keletkezési körülményeket nézzük: a szerző a II. világháború kitörése előtt, mindössze huszonhat évesen írta regényét, vagyis éppen abban a korban – Lőrinczy Attila szavaival élve –, amikor az ember töke tele van a világgal, különösen a rendszer által gondosan kitermelt konzumidiótákkal. Peter Kien tehát, akit az előadásban Nagy Norbert alakít majd, voltaképpen az író alteregója, az pedig különösen éles rálátásra vall, hogy Canetti önmagával sem finomkodik, sőt nagyon is kegyetlen iróniával fogalmazza meg saját (választott) kirekesztettségét és ebből egyenesen következő vészjósló szűklátókörűségét.

Ez az irónia voltaképpen már garantálta is az olvasópróba hangulatát: Horváth Csaba és Lőrinczy Attila kommentárokkal gazdag felolvasása pedig még inkább fokozta a derültséget, ami nem kis teljesítmény az évad utolsó harmadához közeledve. Konkrétumokról egyelőre kevés szó esett, a megújulás igénye viszont azonnal nyilvánvalóvá vált, hiszen Csaba többször is hangsúlyozta az előadás cirkuszjellegét,  az énekes szerepek sokaságát, illetve a letisztultabb, nyersebb naturális jelenlétet, amelyet kikövetel magának a szöveg. Ennek megfelelőlen – bár a változás jogát mindig fenn kell tartani – a játékstílust erőteljesen meghatározza majd a prózai részek és a mozgásszkeccsek összefolyása, illetve a végig jelenlévő kar, amely a szereplők monológjait és a szerzői kommentárokat hangosítják ki zenei formában. A dalokból néhány már el is készült, Keresztes Tamás több ízben is egyfajta útmutatóként használta a dalszövegeket –  saját nyelvéhez igazítva azokat –, a módosítások azonban mindig azt a célt szolgálták, hogy még plasztikusabb képet kapjunk ezekről a mániákus alakokról, akik csupán saját világukban képesek érvényesen mozogni.

Bár alapesetben a szerzői instrukciók nem tartoznak a szöveg leghumorosabb pontjaihoz, itt magára az alkotófolyamatra irányuló reflektáltság mégis emlékezetessé tette őket. Lőrinczy meg is jegyezte, hogy pontosan tudja, milyen feleslegesen írta bele vízióit, hiszen ismerve a társulatot, úgysem történik semmi betű szerint, mire Horváth Csaba azonnal rávágta: „imádom a kisrelista instrukciókat”. Ezek a valósághoz ragasztott képek indítják be ugyanis a fantáziát, ez adja az alapot, ahonnan aztán nagy szabadsággal el lehet rugaszkodni. Ezt az elrugaszkodást Lőrinczy már jelezte is, a szövegkönyvben nem egyszer találunk példát „Vagy ahogy gondolod, Csaba” és „rendezői probléma” típusú  megjegyzésekre.

A próba előrehaladtával az is egyre világosabbá vált, hogy a Káprázat, mint ahogyan a legtöbb érvényes, gazdagon árnylat irodalmi mű, voltaképpen öntudatlanul reflektál a mindenkori valóságra, amely igencsak szeret rálicitálni a képzeletre. Bár a szöveg semmiféle aktualizálást nem rejt magában, az emberek filozófiai köntösbe öltöztetett örök kisszerűsége és vaksága mellett direkt szándék nélkül behozza a #metoo kampány asszociációt, és általában a hierarchikus viszonyok kusza megítélését is. Ezek a jelenidejű kapaszkodók pedig csak még tovább erősítik a szöveg alapgondolatát, hiszen voltaképpen nem kevesebbről szól ez a groteszk história, minthogy élni kurva nehéz – és bár még csupán az első próbán vagyunk túl, ebben az egyben máris megegyezni látszott a társulat.