A talaj felett fél méterrel

A világ talán legkisszerűbb óriásai botladoznak át egymáson Canetti Káprázatában – ez jut eszembe, amikor két hét után ismét bekapcsolódom a Forte próbafolyamatába. A Jurányi Szkéné termében ugyanis a biztos talaj fölött fél méterrel pusztítják egymást az emberek: mindenki a másik hátán szeretne felmászni egy jobb világba, azt azonban aligha veszik észre, hogy ütéseikkel erősebben sújtanak önmagukra, mint vélt vagy valós ellenfeleikre.

Bevallom, először aggódom kissé, féltem a színészeket, ami persze elsősorban rutintalanságomból adódik, hiszen szándékolt eséseik minden bizonnyal jobban fájnak majd a néző idegrendszerének, mint maguknak a játszónak, de tény, hogy kell egy kis idő, míg ellazulok, és nem ismételgetem magamban a segélyhívó számát. Sokat segít ezen, hogy Barok Andrea, a rendezőasszisztens három gumiabronccsal sétál be a terembe, amiknek aztán Horkay Barna azonnal neki is esik a bicskájával, hogy ezzel biztosítsák a gólyalábak balesetmentes használatát. Amikor pedig már a szíjak is megérkeznek, tudok végre az elemző munkára figyelni, és egyszerre azt kezdem latolgatni, hogy ezek a tévképzeteik által teljességgel lefegyverzett alakok vajon szűk környezetüket akarják minél nagyobb elánnal becsapni, vagy csak az önmagukról alkotott képet igyekeznek a lehető leglendületesebb ecsetvonásokkal átfesteni.

Nincs könnyű dolga Nagy Norbertnek, akinek Peter Kien bőrébe bújva egyszerre kell megküzdeni a filozófiához és a nőkhöz, sőt még általánosabban az emberekhez fűződő bizarr viszonyával. Ezeket a szövegben megjelenő férfi-női képeket az olvasópróbán még némi szkepszissel fogadtam, hiszen nem kell nagy asszociációs bázis ahhoz, hogy a megszólalások hullámain beússzon tudatunkban a nőgyűlölet és #metoo áldozathibázató attitűdje, de szerencsére a társulat a Therese alakjában sűrűsödő fóbiát az egész társadalom kritikájaként igyekszik használni – ezt egyelőre leginkább Pallag Márton groteszk nagymonológjában –  ami épp annyit mond el a férfiakról, akárcsak a nőkről –, illetve Földeáki Nóra hitvesi státuszhoz való megrögzött ragaszkodásában érzem.

Mindebből adódóan túl vagyunk jó néhány kevésbé szalonképes próbán, Lőrinczy Attila szövege és Keresztes Tamás zenéje ugyanis nem fukarkodik az erotikus utalásokkal és áthallásokkal. Képzeljük csak el, hogy a merev, ám felébredő testi vágyai által hajtott Therese betéved egy bútorboltba, ahol Horkay Barnabás előadói romlottságtól igencsak megfertőzött Gróß úrja próbál neki eladni egy „gyönyörűséges telehálót”, méghozzá úgy, hogy a jelenetbe egyszer csak beszűrődik a Bújj, bújj zöld ág dallama is.

Azt hiszem, ez az egyszerre nagyon is profán és fennkölt játékosság védjegyévé válik majd az előadásnak, mert bár még sokszor keresni kell a szólamokat – itt megjegyezném, hogy Grósz Zsuzsi korrepetitor türelmét igencsak elirigyeltem a próbák alatt – , a hangzásvilág szinte operai pátosza és a szöveg ironikus éle jól kiegészítik egymást.

Alakulnak még a mondatok, egyre több zsigeri összefüggésre éreznek rá a színészek is, az előadás koreográfiája pedig nem ritkán improvizációból formálódik –  úgy látszik, előbb-utóbb mindenkinek sikerült elkapnia valamit Canetti tragikomikus nyelvéből. Ebből is a komikus részt igyekeznek erősíteni a színes jelmezek,  a szatyrok között turkálva egyre élénkebb ruhadarabok kerül elő, sőt olykor egészen karneváli hangulat kerekedik a teremben. Amikor pedig Widder Kristóf felhúzza – az egyébiránt igen irigyelt – vörös magassarkúját, Fehér Laci meg is jegyzi, hogy színészileg most már nem is kell csinálnia semmit, úgyis mindenki a lábát fogja figyelni. A hangulat a munka alatt sem törik meg, amit nem csak a színészi útkeresés garantál, hanem a rendezői hasonlatok széles spektruma is, Horváth Csaba instrukcióiban ugyanis körülbelül egyenlő arányokban keverednek a latin motívumok és a magyar tájszimbolika: az argentin tangótól eljutunk egy szép, spanyolos íven át a magyar ugarig – verbálisan legalábbis.

Egyébiránt még mindig Kien könyvtárában vagyunk, ahol úgy tetszik, a könyvek érzőbb lények az embereknél, hiába nőttünk mi olyan nagyra.

fotók: Slezák Zsuzsi