Búcsúzik a Don Quijote
„Szimbiózisban létezik egymás mellett ez a két alak, egymásnak ellentétei. Közös erővel tartanak egyéni céljaik felé és a külvilágra bíznak minden fölösleges gondolatot. A nemeket és a miérteket egyszerűen meghagyják másoknak.”
(Faragó Fanni)
2015 áprilisában mutattuk be, 2020. január 22-én érkezik 72. és egyben utolsó előadásához a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház koprodukciója, a Don Quijote.
Mucsi Zoltán és Scherer Péter ikonikus párosa a bemutató előtt már közel húsz éve tervezte, hogy színre viszi Cervantes több mint négyszáz éves regényét: „Rém egyszerű a magyarázata: pont volt egy szép kis körszakállam, ami passzolt a karakterhez. Később a Bárka Színházban is kétszer nekirugaszkodtunk Cervantes klasszikusának, de ott sem sikerült eljutni a bemutatóig. Aztán mikor összeállítottuk az idei évadot, újra eszünkbe jutott (...) Szóval ez egy régi sztori, de nem azzal feküdtünk le minden este az elmúlt húsz évben, hogy mikor mutatjuk már be a Don Quijotét.” – árulta el a címszereplőt alakító Mucsi Zoltán az Origónak adott interjújában.
A Szkéné-beli előadás alapját a regényből vett kevésbé ismert epizódok képezik, amelyeket a rendező, Rába Roland a színészek improvizációinak segítségével a próbafolyamat során rögzített. Ezek az improvizációk mindvégig megőrizték Cervantes fő kérdését: hogyan különböztethetjük meg a fikciót a valóságtól? Vagy ahogyan Mucsi Zoltán fogalmazott: „Hogyan érdemes élni, és hogyan élhetjük túl a mindennapok szarjait? Teremtünk egy külön világot magunknak, ahova időnként kivonulunk a szürke vagy nyomasztó valóságból?”
A szélmalom-harcáról nevezetes Don Quijote (Mucsi Zoltán) akárcsak a regényben, itt is egy voltaképpen egyszerű, hétköznapi ember, aki gyógyíthatatlan képzelőereje révén keveredik különféle kalandokba hóbortos társával, Sanchóval (Scherer Péter) együtt. Fantáziáját a lovagregények alakjai táplálják, így csakhamar ő maga is kiépíti saját, könyvekkel körbebástyázott világát, aminek kapuján persze újra és újra bekopog a valóság. Elválaszthatatlan, tragikusan esendő párosról van itt szó, hiszen ők ketten az eltűnőben lévő humanitás talán utolsó igazi képviselői.
„(…) varázslatosan nagy alakítás van születőben. A szöveg (…) úgy szólal meg Mucsi Zoltán száján, hogy a hallgató megborzong a gyönyörűségtől. Álomszerűen finom, irgalmatlanul szerencsétlen, s mégis, sírnivalóan nemes ez az Alonso Quijano, akit Mucsi megformál.” Gabnai Katalin, art7.hu
Bár többször nekifutottak az előadás létrehozásának, a 2015-ös találkozásra igazán érdemes volt várni, erről tanúskodnak az előadásról megjelent kritikák, és a színészek saját vallomásai is:
„Mucsi nem klisékkel közelíti meg a figurát, hanem igen tartalmasan megmutatja mélységes mély ellentmondásait. Persze a gesztusain, hanghordozásán, nézésén szinte bármikor lehet röhögni, de nem parádézza el az alakítást, egyszer sem megy át gegeket építő és lecsapó rutinos szórakoztatásba.” Kutszegi Csaba, színház.net
Parti Nóra (unokahúg, Molinera) rögtönzött nővérkeként hosszan részeket is felolvas a műből, rögtön az elején, még mielőtt elkezdődne az ámokfutás és Don Quijote nekiveselkedne kalandos utazásainak. Mindig jó hallgatni a hangját, és poénok is jutottak neki bőven. Jól eltalált továbbá a főszereplők ellensúlyozására megszületett másik kettős: Katona László és Kovács Krisztián játszik az összes további férfiszerepben, és az embernek nem tud nem feltűnni a Mucsi-Schereres párhuzam, ahogy nézi őket. Az igazi lelkét az előadásnak mindeközben mégis Vámos Veronika adja, gyönyörű hangja és direkt közhely flamenco-tánca egyfajta álomkeretbe helyezi az előadást. Persze, és ez nem is lehet másként, ebben a bolondok házában csak Don Quijote a király, és Mucsi finom gesztusainak valamint szinte tapintható érzékenységének köszönhetően ebben az esetben tényleg jutalomjátékká válik a főszerep” Dívány
„Amikor játsszuk a Don Quijote előadást, és ő anyaszült meztelenül fekszik egy ágyon, ahol vezekel mint Don Quijote, és én megjövök, mint Sancho, és megpróbálom őt feltenni az ágyra de nem nagyon lehet őt elmozdítani, akkor belemegyek egy kegyes hazugságba, hogy találkoztam Dulcineával, és ő szeretne az urammal találkozni, viszont azt üzeni, hogy hagyja abba a vezeklést. És akkor Zoli, a kék szemeivel, úgy néz, hogy ott, abban a tekintetben ott van az, amiért Cervantes megírta a Don Quijotét.” – mesélte Scherer Péter a Kadarkai Endrének adott videointerjújában.
Az előadás szövege megjelent a Selinunte Kiadó Kortárs klasszikusok. Mai magyar színdarabok című kötetében is.
A Nézőművészeti Kft. (tagjai: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Katona László, Kovács Krisztián és Gyulay Eszter) és a Szkéné Színház koprodukciói közül A fajok eredete, az EztRád, A halottember valamint A lány, aki hozott lélekből dolgozott továbbra is rendszeresen látható a Szkéné Színház repertoárján, és már készül az új előadásuk, az Eleven éjszaka, amelynek bemutatója február 22-én lesz ugyan itt, Koltai M. Gábor rendezésében.
