Csinálás közben tanultuk a szakmát
Wiegmann Alfréd életútja korán összefonódott a Skéné (!) történetével: az együttes, majd a színház életében vállalt két évtizednyi munkáját szinte lehetetlen feladat összefoglalni.
- Egy elektroműszerész-tanuló miért köt szoros barátságot a kultúrával?
- Családi indíttatásból: a mai napig hálás vagyok a szüleimnek, hogy vittek az Operába, a Zeneakadémiára, kiállításokra, megnyitva az agyamat és a szememet. A Madách Gimnáziumba jártam, ott volt versmondás, színjátszás, elkezdtem festeni: eleven volt a kulturális közeg. A folytatás klasszikus: nem vettek fel a Színműre, így családi ötletre lettem elektroműszerész. Ennek később nagy hasznát vettem: a Szkéné Színház első világítási rendszerét én készítettem. Óriási élmény volt látni, hogy működik, amit megterveztem.
- Életének meghatározó műfaja a vers lett. Miért?
- A versekben az államszocializmus hivatalos politikájához képest érdekes progresszió volt tetten érhető, fiatalon sokan érzékenyek voltunk a versek humanizmusára. Így lett mindennapos tevékenység sokunk életében a versmondás. Egy gyárban dolgoztam, ahol a klubvezető ajánlotta, hogy menjek el a József Attila Művelődési Központ irodalmi színpadára. Egy szúrós szemű ember ült ott, rögtön letegezett: „Na, mondj valamit.” Ő volt Keleti István.
- Akivel aztán a Műegyetemen közösen dolgoztak a Szkéné Együttesben.
- Igen, és aki új ablakokat nyitott a világra. A művészet mélyebb értését, az ókori kultúra szeretetét is tőle kaptam. 1964-ben csóró gyári munkásként nekem hatalmas dolog volt belépni a Műegyetem aulájába. Akkor még nem volt Szkéné, a Műegyetem Irodalmi Színpada működött. Dramaturgiailag új volt a forma, amit használtunk: irodalmi anyagokat sajátos gondolat köré szerkesztve montázsműsorokat hoztunk létre. A közönség főleg műegyetemistákból állt, de jártunk klubokba, éttermekbe is fellépni. Furcsának hathat, de mi hittünk abban, hogy megváltoztatható a világ. Nem volt más realitás: az országon belül kellett jobb életet létrehozni. Az ilyen alkalmak oldották a lelkeket, reményt adtak. Amikor az ’56-os forradalom után tíz évvel megcsináltuk A readingi fegyház balladáját, Keleti István rendezésében, a sorok között mutattuk meg, hogy mi tudjuk, amit tudunk. Amikor Keleti 1974-ben otthagyta a Szkénét, és elment a Pinceszínházba, Sej, az van arra írva címmel a szabadságról csináltam műsort, ami óvatos figyelmeztetés volt: tudjuk, mi az igazi szabadság.
- Hogy jutunk el a Műegyetem aulájától a második emeletig?
- Az irodalmi színpadon különböző műsorokat készítettünk, 1967-ben létrejött a Skéné Együttes, igen, kezdetben még S-sel. A nevet Keleti István vagy Varga Tamás találta ki: ő az egyetem kulturális titkára volt, kitűnő, innovatív ember, akinek feladata volt az intézmény kulturális életének az alakítása. A már említett műsort, A readingi fegyház balladáját előadtuk az egykori fehérvári Pelikán fogadó udvarán, ahol a reformkorban színházi előadásokat tartottak, és valójában innét jött az ötlet, hogy színházi körülmények között is dolgozhatnánk. Színjátszani – ez volt az erős motiváció, ez volt a vágy bennünk. Keleti rátalált Ingmar Bergman Tükör által homályosan című forgatókönyvére, amin elkezdtünk dolgozni. Gyorsan rájöttünk, hogy egy drámához, egy dialógushoz másképp kell nyúlni, mint egy szerkesztett esthez. Csinálás közben tanultuk a szakmát, ráéreztünk, hogy mi jó és mi nem. Az a miliő, amit Pista talált ki és szervezett a Szkénében, hihetetlen kohéziós erőnek bizonyult, de talán nem szerénytelenség hozzátenni, hogy a mag jó talajra hullott. Amikor átadta az együttest, sokat átvettem abból a szellemből, ahogy ő gondolkodott rólunk, a színházról. Vissza a Bergmanhoz: 1967 őszén bemutattuk, játszottam, rendeztem, de aztán még három év telt el, míg magát a színháztermet felavatták.
- Amit szó szerint közösen építettek.
- Igen, de hangsúlyozni kell, hogy az egyetem támogatása is kellett hozzá. Tetszett a vezetésnek, hogy a fiatalok nyüzsögnek. Az álmaink a színjátszásról, a szakmába bekerülésről meghatározóak voltak, de a szkénés létnek ára volt: amíg ott voltunk, nem tudtunk máshol nyüzsögni. Sok álom megvalósult, sok pedig nem. Aztán 1970 tavaszán megnyílt a színház.
- Helyezzük el a Szkénét: mit jelentett ez a színház a hetvenes, nyolcvanas években?- A Szkéné darabjai mind a szabadságról szóltak, a monolit hatalom kérdéseiről, lásd a Theomachiát, az Antigonét, Dorde Lebovictól Az ezredik éjszakát. Az Aucassin és Nicolette egy kedves mese köntösében beszélt az akadályokat legyőző hősökről. Vagy később a Mrozek-darabok, amik kifigurázták az ostoba hatalmi gépezetet. A színház nem direkt módon üzen, hanem sugall. Az előadásaink gyakran általános, fontos fogalmakról beszéltek: szeretetről, emberségről, humánumról.
- Esztétikai értelemben milyen volt ez a színház?
- Nem volt egységes stílusa. Amikor irodalmi színpadként működtünk, az oratorikus, közös beszéd, az emelkedett jelenlét volt meghatározó. A drámákat klasszikus színházi előadásként vittük színre: kis színpad, zárt tér, közvetlen emberi reakciók. Olykor a realizmuson kissé túlléptünk, de Pista ráérzett, hogy az abszurdot (a Nyílt tengeren vagy a Piotr Ohey mártíromsága volt ilyen) csak a mikrorealizmus mentén érdemes megfogalmazni. A Szkéné nyitott színház volt, az első időkben a minden pejoratív mellékzönge nélküli amatőr színjátszás zajlott itt, de ez nem a mai értelemben vett független vagy alternatív színház volt.
- 1974-ben átvette Keleti Istvántól a Szkéné Együttes vezetését, amit 1985-ig irányított. Milyen volt ebben az évtizedben az együttes profilja?
- Mezei Éva mondta egyszer rólam, hogy én egy polgári humanista vagyok. Igen, a bolsevik kultúrpolitikában polgári gondolatokat kinyilvánítani, úgy éreztük, ennek van értelme. Megmaradt az oratorikus, irodalmi színpadi vonal, emlékezetes volt például a Rimbaud-műsorunk, a Csodatakácsok zenés előadása, ekkor hívtam Regős Pált pantomimmozgásokat tanítani, majd színre lépett Regős János is. Később a nagysikerű Fölszállott a páva Ady-versének 18 variációja született, amely a kritikák szerint mind tartalmilag, mind formailag revelatív volt, Grotowski műhelyből ellesett elemekkel. Nem véletlenül hívták meg amerikai vendégszereplésre. Egy-egy műsor kiválasztásánál meghatározó volt az együttes összetétele. Hogy ki tud jól szöveget mondani, hogy ki milyen színjátszó. Amikor klasszikus értelemben vett drámákkal kezdtünk foglalkozni, megszűnt a produkciók közös „összelihegése”, amiben a kevésbé tehetségesek is jól szerepelhettek, hiszen mindenkire a csoport részeként volt szükség. A drámák egyéniségeket igényeltek, nehezebb lett az anyagválasztás, szükségszerűen születtek kevésbé sikerült produkciók is. Engem nem vonzott a kísérleti színház: mindig az adott tartalom lehető legjobb kifejezési módját kerestem. Volt, ahol a közösségi erő volt izgalmas, máskor egy szcenikai megoldás került előtérbe.
- Nem szép a történet vége.
- Ma is úgy érzem, hogy Wootsch Péter akkori kulturális titkár és Regős János, a Szkénében, visszaélt a hatalmával. Bár Keleti távozása után sikerült újraépíteni az együttest, nagy sikerek voltak, de idővel a tevékenységünket olyan kritikák érték, ami a bomlás jeleit mutatta. Az együttes egyre nehezebb helyzetbe került, a színházba egyre több vendégelőadás érkezett, nem lehetett rendesen próbálni. Volt egy Benvenuto Cellini életéről készült előadásom, benne egy meztelen jelenettel, ami végül az egyik ürügyként szolgált a kirúgásomra. A vád szerint megrontom az ifjúságot, és megmondom őszintén, nem volt kellemes élmény. Majd jött Mrozek Rendőrségének ősbemutatója Csendőrség címen, ami nagy sikert aratott, de politikai rázóssága miatt is jó volt elhallgattatni, ezután útilaput kötöttek az együttes talpára. Emiatt nem tudtam megvalósítani a tervemet, amely később másoknak sikerült, hogy az együttes addigra színésszé lett tagjaiból, ahogyan a Rendőrség esetében már kísérletet tettem rá, afféle stúdiószínházat hozzak létre. Keveset jártam azóta a Szkénében, de az életem fontos húsz éve kötődik az épülethez. Akárhányszor megyek, felnézek a színházterem fölött lévő világítási hídra, a reflektorokat tartó U-vasakra. Volt egy pillanat, amikor az építkezés munkaerőhiány miatt megtorpant, így azokat a vasakat mi cipeltük fel Varga Tamással. Ötven éve azokról világítanak a színházban.
Jászay Tamás
1. interjú Armuth Miklóssal, a BME docensével »»
2. interjú Takács Kati színésznővel »»
3. interjú M. Kecskés András pantomim művésszel »»
