A rendező dolga, hogy provokálja a színészt
Nem csak a Szkéné, de a teljes hazai független színjátszás meghatározó társulata volt az Arvisura Színházi Társaság. Az alapító-rendező Somogyi Istvánnal folyamatos keresgélésről, újragondolt előadásokról és a társulatról is beszélgettünk.
- Szándékosan ilyen csupasz a kérdés: mi a viszonyod a tanításhoz?
- Problémás gyerek voltam, és később, amikor középiskolai tanár lettem, emlékeztem, hogyan viszonyultak ehhez az egykori pedagógusok. Az életem több területe is a tanításról szólt, de nem is jó szó ez, inkább átadást mondanék, emlékeztetést. 1973-ban bekerültem az Universitas Együttesbe, ahol bár ott volt Ruszt József, de Paál István (1942-1998, rendező, a 70-es, 80-as évek alternatív színházának meghatározó alakja, 1965-1974 között a szegedi Egyetemi Színpad művészeti vezetője) lett az én nagy találkozásom. Épp eljött Szegedről, fél évet töltött az ELTE-n, de az a fél év az enyém volt! Megrendezte a Kedd, július 14-et, és én azonnal szerelembe estem a színházzal amiatt, ahogyan ő szerelmes volt a színházba. Igazi varázsló volt, aki mindenkit bevonzott. Azt érezted nála, hogy jó élni, mert végre történik valami.
- Mondhatjuk, hogy ő tanított téged?
- A csináláson keresztül tanultam a színházat. Reggel héttől dolgoztam, este tíztől hajnalig próbáltunk, pár óra alvás, újra munka, és így tovább: néhány nap után káprázott a szemem a fáradtságtól, beállt egy kiérzékenyült állapot, amiben dolgoztunk. ’74 nyarán csinált Szegeden egy tíznapos műhelymunkát fiataloknak. Négy embernek adott egy versből két versszakot, és azt mondta, készítsenek belőle játékot. Nem mondta meg, mit csináljon a színész, mert kreatív munkatársnak tartotta. A rendező dolga, hogy provokálja a színészt a szó jó értelmében, a színészé pedig az, hogy hagyja magát provokálni. Nem voltam jó színész, Isti a kiadott feladatokkal ébresztette fel bennem a rendezőt.
- Ezt meg is fogalmaztad akkor magadnak?
- A történetem sokáig két szálon futott: kémia-biológia szakos tanár voltam, de a színház, a zene is az életem fontos része volt. Isti volt az első nagy átadó az életemben, de akkor jelent meg Vekerdy Tamás fontos kötete is Zeami mester tanításairól, ami reveláció volt. Megismerkedtem a népi kultúrával, megértettem, hogy az egyes tárgyakon jelentéssel bíró szimbólumok vannak. Másképp kezdtem el látni a világot, mint a realista színházat rendezők. Láttam, hogy az élet nem reális szinten mozog, mert mögötte más szintek voltak. A biológia és a kémia nem adott választ az élet alapvető kérdéseire, a színház viszont igen.
- Hogyan kerültetek a Műegyetemre?
- A gimiben a diákok megtudták, hogy színházzal is foglalkozom. Megkeresett egy félszeg, de mély tekintetű fiú, Papp Ervin, hogy rendezzek nekik egy darabot. Lázas rohammunkában elkészültünk, és elindult egy színház. Egy másik előadásunkat látta Regős János, talán a Magyar Elektra első változata volt, amit meghívott a Szkénébe. A srácok erőssége a jelenlétük volt: rajtam keresztül megkaptak valamit Paál Istiből. A tanítvány legnagyobb forradalma, ha el tudja engedni mesterét, de évekbe telt, míg megszabadultam tőle.
- Ez már a Tanulmány Színház időszaka.
- Igen, a név a keresgélésre utalt: a színház formáit ösztönösen kutattam, az ősi felé törekedtem, az érdekelt, honnan jönnek a dolgok. A gimnázium után a Közgázon is dolgoztunk Szabó Gyuri (Szabó György – kulturális menedzser, a Közgáz Klub volt vezetője, a Műhely Alapítvány létrehozója, a Trafó igazgatója 1998-2012 között, jelenleg ugyanott menedzser-igazgató – a szerk.) jóvoltából. A Ráday utcai kollégiumban megcsináltuk A holdbeli csónakost, amit Weöres Sanyi bácsi is látott. Azt hiszem, azt is látta Regős, áthívott minket a Szkénébe, ahol a Magyar Elektra komolyabb változatát elkészítettük, majd jött A Mester és Margarita első verziója, ami áttörést hozott.
- Milyen értelemben?
- Öt éve dolgoztunk már mint Tanulmány Színház, és sok tapasztalat gyűlt össze a közlés lehetőségeiről. Ezek az élmények vezettek el Bulgakov regényéhez, ami minden szöveg közül a legnagyobb hatást tette rám. 1984-ben mutattuk be, de alkalomszerűen még 2003-ban is játszottuk. Mindegyik előadást láttam, végig alakítottam, folyamatosan próbáltuk. A regény stílusa, humora, a szereplők lenyűgöztek, de főleg az érintett meg, ahogy a Sátánról írt.
- Hogyan lehet egy ilyen óriási anyagot feldolgozni?
- Egy évig készült az átirat, utána még jó fél évig próbáltuk. Közvetlenül a bemutató előtt volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy ebből nem lesz semmi. Ettől mindenki összeszedte magát, és lélegzetelállító premierünk volt. Amit dramaturgiailag hozzátettem a regényhez, az a jelenetkapcsoláshoz, a szimultán történések megmutatásához fűződik. Rájöttem, hogy a Getsemáné-kerti jelenet és Woland bálja ugyanabban az időszakban, húsvétkor zajlik. A megoldással arra hívtam fel a figyelmet, hogy a dolgok nem lineárisan történnek, hanem egymásra rímelnek és összetalálkoznak, és ezt a színpadon meg lehet mutatni. Míg a színpadon felül a keresztre feszítés zajlott, alul a varietészínházban ment a pénzosztogatás. Olyasfajta feszültség volt ebben, ami addig nem jelent meg a színházban.
- Tudtátok akkor, hogy ez újdonság a magyar színházban?
- Nem volt bennem újító hevület, én egyszerűen így tudtam színházat csinálni. Mindig annyit kell csak megmutatni, hogy az elindítson a nézőben valamit, és benne történjen meg a folytatás. A nézői jelenlétet felfokozza, ha arra van késztetve, hogy maga egészítse ki, amit lát. Ez elvezetheti a katarzishoz.
- Hogyan gyűltek köréd az emberek?
- A gimnáziumi magból színjátszócsoport lett, felvételit tartottunk, jöttek új emberek, majd az ő ismerőseik is. A felvételizőknek helyzeteket adtam, és azt figyeltem, ki milyen érzékeny és kreatív, hogy mikor játszik, és mikor van tényleg jelen. A felvételi után kezdődött a képzés, de folyamatosan változott a társulat. Én hiszek a természetes mozgásban, nem jó egy társulatnak együtt megöregedni.
- Mi volt a képzés célja? A bemutató vagy a közös munka volt a lényeges?
- Paál Istinél a műhelymunka során indultam be igazán, itt is ez érdekelt. Zajlott egy színészképzés, hogy a színész képes legyen kifejezni mindazt, ami benne van. És emellett minden bemutatóra külön is készültünk, hiszen minden anyag mást követelt.
- Több előadásod több változatban is létezett. Miért?
- Jólesett újból és újból átgondolni a dolgokat. A Magyar Elektra három-négy verzióban is megszületett, és utoljára jelentette a legnagyobb kihívást, amikor éreztem, hogy most egészen másképp kell megcsinálnom. Vannak anyagok, amik megérdemlik az elmélyülést. A Bulgakov-előadás is élő folyamat volt, tartott valahová, a benne résztvevők maguk is változtak. Scherer Pepe például beleérett Pilátus szerepébe, és érezhető volt, hogyan hat rá vissza a karakter. Ha az embernek van egy társulata, szempont az is, hogy azért vegyük elő a Hamletet, hogy Pepe eljátszhassa Claudiust: ez meg is történt, és nagyon betalált nála.
- Ugyanakkor a szereplők többször változtak az előadásaidban.
- Ezek mindig spontán helyzetek voltak. Ha valakit elvittek katonának, vagy ha a csapathoz csak lazábban kötődött, kiesett a játékból. Ritkán, de volt olyan is, hogy feszültség adódott színész és rendező között. Mert a kedvencből egy idő után ellenfél lesz, ráadásul a legkeményebb ellenfél. Az alapcsapat azonban nyitott, jólelkű emberekből állt, akik támogatták az újonnan érkezőket. Volt is hierarchia meg nem is: az újak látták a „régieket”, és leesett az álluk a tehetségtől. A kilencvenes években azt éreztem, hogy fogy a mondanivalóm, és kiderült, hogy az én színházi elképzelésem és a régi tagok gondolkodása nem egyezik. ’98-ban egy társulati ülésen Péterfy Bori megkérdezte, hogy mit akarok csinálni? „Szerzetesekkel szeretnék dolgozni.” – válaszoltam, ők pedig ezt nem akarták. A válás fájdalmas, mégis szép és őszinte döntés volt mindkét fél részéről. Ekkor kezdődött az én belső kiképzésem, ami azóta is tart. Azt hiszem, most újra tudnék színházat csinálni. Nincsenek rossz érzéseim: a Szkéné volt a hőskorszak, de minden aranykor véget ér egyszer. Jó volt, hogy igazi vége lett, hogy nem söpörtük szőnyeg alá a problémákat. Büszke vagyok, hogy olyan légkörben dolgoztunk, ami nem eltiporta a tehetséget, hanem lehetőséget adott arra, hogy kiteljesedjen: ennek is köszönhető, hogy sokan közülük ma is a pályán vannak.
Jászay Tamás
A korábbi interjúkat az alábbi linkre kattintva olvashatod »»
