Keserűen szép és feketén humoros

Az utolsó két hét talán a legérzékenyebb időszaka a próbáknak. Itt jönnek a természetes elbizonytalanodások, a sokféleképpen megközelített, kipróbált formák és elméletek összeérnek és kiadják azt az egészet, amit majd előadásnak hívunk. Ez pedig automatikusan azt jelenti, hogy rá kell lépni arra a bizonyos útra, ami elvisz a bemutatóig. Egy előadás természetesen élő, így minden alkalommal egy kicsit más, főleg mert a közönség is cserélődik. De kap egy formát, ami majd alakulhat és ez a forma ekkor véglegesedik. Ez pedig önmagában is kérdéseket vet fel. Jó volt ez eddig, amit kipróbáltunk? Elég dolgot megnéztünk-e ahhoz, hogy választani tudjunk? Az idő nem lassul, mi pedig ahhoz képest nem gyorsulunk... Az idő ebben a játszmában adott. A bemutató időpontjához képest keringünk mindannyian a térben, és hol azt érezzük, talán lassíthatnánk az időn, hol pedig azt, hogy ezt már látnia kell a közönségnek, kell a visszajelzés és várjuk a napot, amikor megérkeznek. Az utolsó napokra elhagyjuk a már megszokott teret is. A Jurányi próbatermét már ismerjük. A rendetlenség, ami a darabhoz elengedhetetlen, átláthatóvá válik. Átköltözünk az előadás igazi otthonába, a Szkéné Színház színpadára és elkezdjük belakni azt is.

Bekerül Tommy lakásának díszlete, ahol az egész darab játszódik. Rövidülnek az átdíszítési idők, megszólal a zene, elkezd a fény is játszani. A színészek elkezdenek fürdeni a szerepek adta lehetőségekben. Minden karakter nagyon összetett, így van lehetőség megcsillogtatni a tudást, amit egytől egyig meg is tesznek. És bekövetkezik az a bizonyos robbanás, amit nem is lehet tudni,hogy mikor történt igazán. Egyszer csak ott van velünk, megszületik, és mi csak csodálva nézzük, hallgatjuk, próbáljuk felfogni, hogy elkészült, megérkeztünk. Innentől kezdve minden előadáson együtt izgulunk Aimee-vel, aki, mint egy tornádó végigsöpör a megszokott renden, mindent felbolygat. Sokszor nem értjük őt, de meglátjuk benne a lehetőséget Tommy számára, és talán egy kicsit számunkra is, hogy változni, változtatni sosem késő. Még akkor sem késő, ha nem olyan irányba változnak a dolgok, mint ahogy elképzeltük. Végig nevetünk Doc-kal, néha kicsit rajta is, de mindig nagy szeretettel tesszük ezt. Nevetünk, ugyanakkor elszorul a szívünk, féltjük őt. Maurice-szal néha együtt morgunk, hogy igaza van, néha pedig túl élesnek gondoljuk Tommyval szemben. Tommy-ról viszont kiderül, hogy hiába a látszatfölény, sok lehetőség haladt már el mellette, és egy kicsit azt érzi, Aimee az utolsó. Kenneth pedig próbáról próbára egyre visszataszítóbb, érdekesebb és a maga módján szánalomra méltóbb lesz, hiszen ő is csak egy körforgás része, amiből talán nincs kiút, mert csak körbe és körbe és körbe megy. A végén pedig elérkezik a várva várt lépés, beülnek a nézők. Nevetnek, sírnak, gratulálnak és hosszú beszélgetéseket kezdeményeznek erről az igazán elgondolkodtató, keserűen szép és feketén humoros előadásról, aminek örülök, hogy én is a részese lehettem.

Fábián Ilona, rendezőasszisztens