A felhők közül a földre

Ha nincs a Szkéné és a Regős Pál által szervezett nyári mozgás workshopok, akkor Lippai Andrea ma nem a flamenco műfajának első számú hazai képviselője és művelője.

- Klasszikus balettet tanultál, a Győri Balett magántáncosaként kezdted a pályádat, majd egy ponton kénytelen voltál új életet kezdeni.
- Háromévesen már tudtam, hogy balettművész szeretnék lenni. Orosz Adél táncolta a királykisasszonyt A fából faragott királyfiban, én pedig rajongó lettem. A jánoshalmi gyerekeket balettozni tanítottam, én pedig éveken át a balett álomvilágában éltem. Könyörögtem a szüleimnek, hogy vigyenek el a Balettintézetbe, ahová be is jutottam.

- És ott sem ébredtél fel az álomból?
- Ez egy rendkívül szigorú elveken működő intézmény, a gyerekkorom gyakorlatilag azonnal megszűnt. Mégis, minden nehézséggel együtt imádtam azokat az éveket. És bár határozott, céltudatos kislány voltam, az önbizalmam egyre fogyott az ottani módszerek miatt.

- Nem volt olyan pillanat, amikor azt mondtad, hogy elég ebből?
- Határozott voltam, de nagyon érzékeny: a próbateremből gyakran jöttem ki sírva. A kérdéseden már korábban is sokat gondolkodtam, de eldöntöttem, hogy minden áron végigcsinálom. Nemrég került a kezembe egy kritika az egyik vizsgánkról. Azt írták, hogy lehet még belőlem bármi, egyelőre nem látszik az egyéniségem. Találó mondat, nekem ott nem volt egyéniségem, de technikailag rengeteget kaptam. Aztán jött a Győri Balett, ami teljesen más világ volt a klasszikus baletthez képest. És bár ez a váltás is sokként ért, de megedződtem, hozzászoktam az újabb szigorú elvárásrendszerhez.

- Egy próbán eltört a lábközépcsontod, a balett-táncosi karriered pedig véget ért.
- Addig soha nem lehettem szabad a választásaimban: mindig mások álmának kellett megfelelnem. Amikor „végre” eltört a lábam, mély depresszióba estem. Kisgyerekkoromtól kezdve a balettért éltem, azt sem tudtam, hogy más is létezik még a világon. Mintha egy dobozba lettem volna bezárva, ahonnan hirtelen kiszabadultam. Újabb váltás jött, amiben komoly szerepe volt a férjemnek és az első gyermekünknek is: a sors megint segített, hogy belekezdjek valami teljesen újba. A tánc persze nagyon hiányzott, tanítani kezdtem, de néhány hónap után ez is kevés volt: én táncolni akartam!

- És rátaláltál Regős Pál nyári mozgás workshopjára, vagyis a Nemzetközi Tánc- és Mozgásközpont (IDMC) kurzusaira.
- Egy táncos barátom ajánlotta Pali bácsi kurzusait. Majdnem mindenre beiratkoztam, ami létezett. Nagyon nyitott voltam, tanultam indiai táncot, argentin tangót, de afrikai mesterekhez is jártam. És itt ismerkedtem meg az új szerelemmel, a flamencóval is.

- Hogyan épültek fel a workshopok?
- Két hétig tartott az egész rendezvény, minden nap volt óra. Egymás után jöttek a különböző típusú foglalkozások, lehetett egyre, de akár többre is járni, de érdemes volt bérletet váltani. Másfél órás, intenzív foglalkozások voltak, és ha az ember hármat végigcsinált egymás után, az óriási terhelést jelentett. Nem csak azért, mert a különböző stílusok másképp veszik igénybe a testet, de amiatt is, mert másnap emlékezni kellett az előző nap tanultakra. Olyan sok mindent kaptunk, hogy utána ebből élt az ember a következő workshopig. A kéthetes tanulási szakasz mindig munkabemutatókkal zárult, ezeket a Műegyetem aulájában szervezték, de emlékszem, hogy a Szkéné színháztermében is felléptünk. Rengetegen táncoltunk egyszerre, óriási élmény volt az is.

- Kik vettek, vehettek részt a kurzusokon?
- Bárki, nagyon vegyes volt a felhozatal, nem voltak kezdők és haladók sem. Nulla tudással is lehetett jönni, de a táncos világból is érkeztek sokan, akik tanulni akartak. Akik táncosként előreálltak, húzóerők lettek, de tényleg teljesen nyitott világ volt, ahol mindenki a maga szintjén sajátította el a fogásokat.

- Ez gyökeresen más pedagógiának hangzik a korábbi tapasztalataidhoz képest.
- Igen, Regős Pali bácsi nagyon nyitott szívű ember volt, mindig kedvesen fogadott mindenkit. Ez sokat jelentett, mint ahogy az is, hogy különböző tudásszinten lévő emberek egyszerre tanulhatnak. Biztosan volt, aki kérkedett a saját tudásával, de ez teljesen normális ilyen körülmények között. Szerettük egymást és élveztük a kurzusokat.

- Miből derült ki, hogy a flamenco a te tereped?
- Ahogy mondtam, sok mindent kipróbáltam, de volt, ami technikailag, más az alkatom miatt nem volt a megfelelő. Például az argentin tangót élveztem, de a fájós lábammal sokáig fél talpon állni nem az igazi. A flamenco közben is fáj a lábam, de miközben az irdatlan ritmusokat és topogásokat csinálom, tudom szabályozni, hogy milyen erővel ütöm a lábam a földhöz. Nagyon más volt a lábtechnika a baletthez képest: azt szoktam mondani, hogy a fellegekből lekerültem a valóság talajára. Ez nem vicc amúgy, a flamencónál a földből kell gondolkodni, nem pedig a balett légiességével. Nagyon szélsőséges forma, amit ellentétes vibrálások vesznek körül. A flamenco egyszerre nagyon szabad és szigorú szabályok közé kötött. Az első tanárnő, akivel a Szkénében találkoztam, Muriell Garfias chilei mesternő volt. Egy pici, molett, szemüveges hölgy, aki teljesen átváltozott, amikor elkezdett táncolni. Szintén itt ismerkedtem meg Gertraud Maarral, akinek a társulatában is táncoltam később.

- A flamencónál ráadásul nincs meg az az életkorbeli korlát, ami a klasszikus balett-táncosok pályáját korán megszakítja.
- Így van: egyszer Sevillában láttam egy nénit, akit úgy kellett felrakni a színpadra, de ahogy elkezdett táncolni és énekelni, szinte újjászületett. A flamencóban olyan őserő munkál, ami a halálból is visszahozza az embert. Évtizedek óta foglalkozom a műfajjal, de egyre inkább azt érzem, hogy alig tudok róla valamit. Ráadásul napjainkban is fejlődik, alakul a flamenco: mint egy fa, aminek rengeteg ága nő egyszerre.

- Az egykori jánoshalmi kislány nem szeretne inkább a balettszínpadon állni?
- Teljesen más minőségekről beszélünk. Balett-táncosként is imádtam a színpadot: ott tudtam megszabadulni azoktól a félelmektől, amik a próbateremben még megvoltak. Fantasztikus érzés volt a világ számos színpadára fellépni, érezni a közönség szeretetét, de az az életem véget ért. A flamenco kapcsán arra vagyok büszke, hogy a semmiből jőve sikerült megmutatni itthon is valamit ebből a világból, hogy saját társulatot tudtam létrehozni, akikkel olyan előadásokat készítettünk, amik igazán belőlem fakadnak. Nem akartam és most sem akarom a világot megváltani: tudtam, hogy nem spanyolként nem lehetek a világ legjobb flamencotáncosa, de volt bennem közlésvágy, és nagyszerű érzés, hogy a gondolataimat sikerült közvetíteni a közönség felé, ahogy az is, hogy a nagy együttesek társaságában léphetünk fel.

- És miután a flamenco beszippantott, a Szkénétől érthető okokból eltávolodtál.
- Igen, bár olykor táncelőadásokra azért jártam. 1998 nyarán jártam először Spanyolországban, utána szinte minden nyaramat ott töltöttem és tanultam. Ugyanúgy töltekeztem az ott szerzett tudásból, mint az IDMC-ken: amit lehetett, elsajátítottam, és egy éven át kellett abból táplálkoznom. Ha nincs Regős Pali bácsi és a Szkéné, akkor ma én sem itt tartok.

Jászay Tamás