Nem lehet istent játszani
Október 3-án mutatja be a Tér 12 Fenyvesi Orsolya Leláncolt Prométheusz című darabját a Szkénében. Az előadásban Nagypál Gábor három istenfigurát (két istent és egy titánt) is játszik, így három különböző formában jelenik meg a hatalom, Zeusz hatalmának követeként. A szerepekről, a színházról, és a közös alkotói folyamatról Krisóf Borcsa kérdezte.
***
Viktor Balázs rendezővel ebben a felállásban ez az első közös munkátok. Miért mondtál igent a felkérésére?
Színészként már többször voltunk partnerek, de ez az első alkalom, hogy rendezésében játszom. Pár éve láttam az Antigoné (Kreón Antigoné, Stúdió K) rendezését, és nagyon megfogott, ahogyan hozzányúlt ehhez a híres, súlyos szöveghez. Az Antigoné számomra mindig egy nyomasztó, kötelező dráma volt, amit már elsőévesen el kellett olvasni, és Bazsi (Viktor Balázs) olvasatában és rendezésében éreztem először, hogy értem, hogy mitől igazán jó ez az anyag. Így hát, amikor évekkel ezelőtt megkeresett a Leláncolt Prométheusz ötletével, nagy örömmel rávágtam, hogy csináljuk! Természetesen minden független színházi projekt esetében az első beszélgetés és az előadás megvalósulása között – ha egyáltalán megvalósul – sok idő telik el. Nagyon örülök, hogy végül bemutatjuk, és hogy a Szkéné fogadja be – nagyon szeretem ezt a helyet!
Mit szeretsz benne?
A Szkéné egy klasszikus befogadóhely, amelynek nagyon színes és sokrétű a repertoárja, és számomra ízlésében, vállalásában, és gondolkodásában is magas minőségű színházat képvisel – ráadásul van egy színházértő, színházszerető közönsége. Mindig felfrissülés számomra itt dolgozni, mert a színházi tere is rugalmas, változatos, és kényelmes a befogadóképessége is: én kétszáz néző körül érzem a felső határát a számomra érvényes színháznak. Akkor érzem igazán jól magam színészként, amikor a közönségből mindenkihez lehet szólni, mindenkivel létezik egy szál, ami összeköt. Játszottam már a Margitszigeten háromezer embernek is rockoperát; olyan adrenalinfröccs, hogy szinte felrobban a koponyád, de életvitelszerűen nem hiszem, hogy nekem való.
A Leláncolt Prométheusz esetében is jelen voltak a nagy görög drámákkal kapcsolatos fenntartásaid?
Igen, számomra a hős kérdése mindig kissé problematikus. A nagy színházi hősök általában – a görög hősök meg végképp – hajlamosak elveszíteni emberközeliségüket, és idővel körbeveszi őket egy áthatolhatatlan felhő. Szerencsére Fenyvesi Orsi egy olyan átiratot készített, ahol sikerült az isteneket is többféleképpen, árnyaltan megmutatni.
Az előadásban pont három istenfigurát játszol...
Héphaisztosz, Ókeánosz, és Hermész is közvetítő szerepet töltenek be Prométheusz és Zeusz között: függésben vannak a hatalomtól és valamit el akarnak érni Prométheusznál. De másféle függésben vannak, és más a hozzáállásuk és a módszereik is. Ezt már emberből is meg lehet közelíteni, mert amúgy istent nem lehet játszani.
Milyen volt a próbafolyamat és a közös munka Viktor Balázzsal?
Balázs rendezőként egy számomra nagyon élhető módszert képvisel, és meglátásom szerint egy újabb iskolát, amely több fiatal rendezőt is jellemez. Lényegesen konfliktusmentesebb és végsősoron asszertívabb egy próbafolyamat, amelyben a színész nem csupán végrehajtó, hanem társalkotóként vesz részt. Nagyon szeretem, hogy Balázsnak van egy koherens koncepciója, de az ötleteit rugalmasan kezeli: nem arról van szó, hogy ha törik, ha szakad, átviszi az akaratát, hanem az alkotótársak javaslatainak is van helyük. Színészként pont azt a szabadság mennyiséget kapom meg tőle, ami nekem jó. Hiszen, ha nagyon szűk a mezsgye, amin mozoghatunk, az kényelmetlen, de ha bármit lehet, az szinte a semmivel egyenlő. Ő jó érzékkel állít fel egy keretet, amelyen belül úgy tudunk vitatkozni, hogy – ellentétben a Prométheusz-Zeusz kakaskodással – nem kibékíthetetlen erők feszülnek egymásnak, hanem konstruktívan, egymás véleményének és integritásának kölcsönös tiszteletben tartásával vetünk fel különböző meglátásokat, miközben a közös alapfeltételezésünk az, hogy végső soron egyet akarunk.
Kristóf Borcsi
