Amikor nem adok interjút, vicces vagyok

Székely Csaba három év alatt befutott fiatal drámaíró lett Erdélyben és Magyarországon egyaránt. A Bányatrilógia után történelmi drámát, most zenés darabot ír. A Szkénében szeptemberi Bányavíz-bemutatója után beszélgettünk. Akkor még nem tudta (nem is hitte), hogy megnyeri a Színikritikusok Díját legjobb új magyar dráma kategóriában, a Bányavaksággal. 

A premier után már nyugodtan dőlsz hátra?
Általában nyugodt vagyok, de az előadást azért végigizgulom. Olyankor felnagyítódnak az események, valaki köhög vagy vakarózik, azt hiszem, biztos unja, amit írtam. Az előadás után viszont már elszáll minden félelmem, és úgy gondolom, mi mindent megtettünk, amit lehetett.

Így éreztél a Bányavíz premierje után is?
Nyilván elfogult vagyok, de nekem tetszett. Furcsán nyomasztó hangulatú előadás lett belőle, ahol az ember picit bátortalanul nevet, mert hirtelen nem tudja, hogy ilyen emberek piszkos ügyein lehet-e nevetni.  Amikor írtam, nem találtam ennyire nyomasztónak, de nekem bejött ez a „sötétség”.

Lecsúszott, kiúttalan emberek menekülnek az alkoholba vagy máshova, és van egy pont, ahonnan már fáj a nevetés. Mintha a befogadón is múlna, mit enged be, s mit nem.
Igen, kezdődik egy könnyű, már-már bohózatba hajló jelenettel, majd a fények is rájátszanak a történetre, elsötétül a szín és a történet is.

Az interjú teljes terjedelmében a Ványa bácsi.blog.hu-n olvasható