Pampogunk és sikítozunk. - Nézőket képez a Népzőművészeti Kft. tagjaként immáron öt éve – ez alkalomból tartottak a nemrég Nézőképző fesztivált. - Ebben a társulatban és más munkái kapcsán is fontosnak tartja a kirekesztéssel és mássággal kapcsolatos kérdésfeltevéseket. - Szerinte a színház legfőbb feladata sikítani, felvetni a problémákat és hatást kiváltani. - „Csetebota” karaktereivel vált ismertté, Mucsi Zoltán máig az egyik legmagyarabb legkisember.
– Sikerült ki-, netán átképezni a nézőket?
– Sok nézőt vártunk, akik jól érzik magukat, és ez sikerült is. Szinte az összes repertoáron lévő darabunkat eljátszottuk. Pici ünnep volt ez nekünk. Egyébként a nézőképzés egy szójáték, nevünk a Nézőművészeti Főiskola című darabból származik, amire szintén sokan voltak kíváncsiak a négynapos fesztiválon. Még egy év, és mehetünk iskolába, s abban a reményben készülünk a jövőre, hogy elérjük a tízéves kort.
– Netán a függetlenek állami támogatása ad alapot erre az optimizmusra?
– Jó vicc! Évi négymillió forintot kapunk. Ez talán egy bemutatóra elegendő, ezért pályázunk többfelé, koprodukciókban hozzuk létre az előadásainkat, általában 180-at egy évadban, s 17 ezren néznek minket. Ebben persze benne vannak az iskolai, tantermiügyeink is.
– A Nézőművészetinek a Centrál Színház és a Szkéné a „törzshelye”. Könnyebb ilyen kis térben játszani, ahol azonnal érzékelhető a nézők reakciója?
– Egy jó előadásnál a Vígben is lemérhető a siker, de ezek a helyek valóban intimebbek, 120–180 az átlagos nézőszám. Olyan kérdésekről szólnak a darabjaink, amelyek a legkülönbözőbb rétegek figyelmét keltik fel. Van, amikor nagyon együtt van a közönség, máskor fáradtabbak.
